Tekinthetjük-e „felforgató irodalomnak”, egyfajta középkori undergroundnak a trubadúrok obszcén verseit? És vajon mi volt előbb: a vágyat átlelkesítő, kifinomult udvari szerelem, vagy a társadalmi konvencióknak tudatosan fittyet hányó obszcén költészet? Az obszcén az „udvari szerelem”, a fin'amor megjelenésével egy időben kezdődik – az első trubadúr, a vidája szerint hírhedten rossz életű Aquitániai Vilmos herceg költészetével. Vilmos egyszerre írt trágár verseket és a hölgyeknek való alárendelődést hirdető, udvari szellemű költeményeket. A fin'amor, a hölgy tiszteletére épülő költészet és ennek irodalmi ellentéte tehát édestestvérek.

Mi már csak az udvar nélküli udvariatlanságot ismerjük, a zabola nélküli zabolátlanságot; ezek a középkori versek (fiatal emberek friss fordításai) még az igenek és nemek teljességéből szólnak. Baszni baszna, de semmi haszna, sóhajtott James Joyce a 20. század szürke mélabújával – ez a könyv az ellenkezőjéről sóhajtozik: öröm, mámor, szívszerelem, selymes völgy, csel és kéj, nyárs és rés, kedv, kecs, báj, csókcsere, susmus, a teljesség igényével, nyelveken át, ciróka és maróka. Meglepetve tapasztalhatjuk, hogy a „sötét középkor” avval a vígsággal tud a testről beszélni, ahogy mondjuk a múlt század hatvanas évei. Kiáltsuk hát, kissé logikátlanul, de annál nagyobb (olvasói) szenvedelemmel, együtt a nagy Aquitániai Vilmossal: haljon minden pinaőr könnyű halált!
Esterházy Péter

A művek szerzői: Marcabru, Arnaut Daniel, Guiraut Riquier, Cecco Angiolieri, Dante Alighieri, Giovanni Boccaccio, Rutebeuf, Eustache Deschamps, Charles d'Orléans, Heinrich von Morungen, Reinmar der Alte, Walther von der Vogelweide, Neidhart von Reuental, Oswald von Wolkenstein, Geoffrey Chaucer, Alcuinus, Szent Hilarius, Bernart de Ventadorn